gondfoci klasszak

Helló, forradalomrajongók!


EGY TÉNY, AMITÖL MAJD OKOSABBNAK TÜNSZ
Angliában minden hattyú a királynö tulajdona.

És máris okosabb vagy, mint 3 másodperccel ezelött.

DIGIKÖNYV
Felraktam a http://www.digikonyv.hu/index.php?ver=konyv&id=2 címre a gondfociból összeollózott ZEITGEIST FÉLELMEI ÉS RESZKETÉSE címü epikus kisregényemet, persze oda is csak gondfociként, nem akartam túl hosszú címet, mert olyat csak grafománok adnak, írásdühben szenvedök, beteg emberek, mániákusok, én meg nem vagyok az. Kicsit más, mint az eredeti írások, ha van idötök, legyetek a vendégeim. Még egyszer.

A NÁCIK NEM NYUGSZANAK
A múlt héten legyöztem a sportolókat. Róluk már beszéltem eleget. Róluk, meg arról, hogyan próbálják elkúrni az életem. A múlt héten én kúrtam ki velük. A saját játékukban gyöztem le öket. Sportoltam, fizikai felmértem, gyöztem. Stílusosan, szerényen. Hogy tudják, hol a helyük. Ennyit róluk.
Amíg ezen ügyködtem, a szívbeteg anyámat meglátogatták a nácik. Egyik reggel becsöngetett a kék ruhába bújt fiú, meg a kék ruhás haverja, és még annyit sem mondtak, hogy jó reggelt, jogosítványt, forgalmi engedélyt, hanem:
HOL VAN A FIA??!!??!!
Anyám mondta, dolgozom.
MIKOR MENT EL??!!??!!
Hétfön.
MIKOR JÖN HAZA??!!??!!
Pénteken.
MIÓTA TAGJA A FASZOMTUDJA MILYEN POLGÁRI KÖRNEK??!!??!!
Sose vót.
EZ NEM A FASZOMTUDJA MILYEN UTCA, FASZOMTUDJA MILYEN HÁZSZÁM??!!??
Nem.
AKKOR BOCSÁNAT!!!!!!!!!

Nácik, bazmeg.

REMÉLEM
nem lesz túl nagy hözöngés október 23-án. Én star trek deep space nine részeket fogok nézni, egyiket a másik után, mindenkinek tudom ajánlani egyébként, bár tudom, hogy abban nem játszik Orbán Viktor. Az elmúlt hétvégéken is javarészt ezzel töltöttem az idömet, egy igazi kiörögedett party animal vagyok, mi?, úgyhogy kaptam egy kis scifi infúziót, abból meg ma az alábbi írás születtett, amit többek fognak követni. Összefoglaló címe még nincs. Majd lesz. A nagybetüs csak epizód cím.


0101 HÁTORSZÁG
Úgy értem, olyan, mintha kívülröl szemlélné az egészet, érti, doki? Hallom, ahogy azt kiáltom: fasszopók, aztán terítem be öket a fézertüzzel. Kurvára fogalmam sincs, hova lövök, mert nem látok, a villanások, a sugárnyalábok, a lézertüz, a lángok, a füst elvakítanak, meg a fél szememet is kilötték a bunkók, de hogy öszinte legyek nem is érdekel, hova lövök, mert kívülröl látom magamat, és akit kívülröl látok, az nem a barikádon áll, hunyorogva, véresen, büdösen, hanem a zöldellö füben fekszik, féloldalt, és a hófehér öltönyében labdát tologat. Hát egy ilyen alakot látok én azzal a külsö szememmel, és mindig az jut eszembe, hogy az ott talán a mennyek országa, aztán, ha ennek a büdös, véres, pudvás hülyeségnek vége, akkor majd odakerülök, és akkor minden valóban olyan lesz, mint amit a külsö szememmel látok. Érti? Jó magának. Én rohadtul nem értem, hogy miért harcolok tovább azért, hogy a pudvában maradjak, ha a mennyországba kerülhetnék, labdát lökdösni a harmatban.

A koszos csempével kirakott hely kongott az ürességtöl. Dr. Tomasson megmosakodottt, majd a vizesblokk egyetlen még nem törött tükrébe nézett. Gondterhelten vizsgálgatta a saját arcát, majd egy hirtelen mozdulattal a tükörre nyomta a méretes orra hegyén éktelenkedö pattanást.

Celia, fején egy kecses koronával az egyik holoszobában múlatta az idöt. Egy égszínkék vízü medence partán éppen Marco, a kidolgozott felsötest masszírozta. Nem tévedés, Marconak nem volt feje. Macsós vonásait csak a testén lehetett észrevenni, mellkasa szörös volt, mint egy majomé, lábai szörösek voltak, mint egy majomé, és a karjai, nos, a karjai is szörösek voltak, mint egy majom karjai, az egyik olyan hosszúra is nyúlt, lelógott Marco térde alá. Celia nem tervezett neki fejet, amikor megírta a masszírozó programot, mert hányingere támadt, akárhányszor ránézett egy hímnemü földi arcára. Jobb volt így. Marco erös és szörös karjai édes félálomba ringatták, a kettö darab holografikus nap finoman égette a börét. Mintha szülöbolygóján lett volna. Sokszor próbálta elképzelni a tökéletes pillanatot, és akkor, a napágyon fekve volt hozzá a legközelebb. Felizgatta a gondolat, hogy mialatt odakinn, a fronton emberek és idegenek százai, ezrei, százezrei esnek el naponta, addig ö itt heverészik a Beegho bolygó szimulált napjai alatt, és kormosra égeti magát. Olyan érzése támadt, mint az embernek, aki a kandalló mellett rumos teát kortyolgatva kacag az odakinn tomboló hóviharon. Kényelmes melegség öntötte el, és lassan leragadtak a szemei. Arra riadt, hogy Marco nem gyúrja, és hogy összenyálazta a felfújható párnát, amin az arcát nyugtatta. A holopárna nagyot placcsant a medencében, Celia pedig Marco nevét kezdte üvöltözni. A harmadik hívásra megjelent a fejnélküli holopancser, és esetlenül a napágyhoz döcögött, útközben felborítva egy napolajakkal tele zsúrkocsit. Már a holoszemélyzet is kummant, futott át Celia agyán, figyelmen kívül hagyva, hogy Marco a férfiasságát markolássza, ezzel kívánva jelezni, hogy ki kellett szaladnia a vécére.

De most komolyan! Mi a faszért csináljuk ezt? Érti, ezt az egészet. Persze, találkoztam olyannal, aki azt mondta, azért harcolunk, hogy a világrendünk fennmaradjon. Hogy megörizzük a békét. A szabadságunkat. De ezek kis szarosok voltak, akiket két nappal azelött küldtek az árkokba, és két nappal késöbb már nem voltak sehol. Eltüntek, mintha soha nem léteztek volna. Legfeljebb a nyelvük maradt meg, felfüzve valami tróger emberbél nyakláncára. Nem. Akik túlélik ezeket a harcokat, soha nem dumálnak békéröl, meg szabadságról. Olyan, mintha csak tennék a dolgukat. Én is. Reggel felkelek, megvárom, amíg lelohad a farkam, próbálok szerezni valahonnan egy kávét, meg egy staubot, utána már csak arra várok, hogy a részleget kivezényeljék a Pályára. Pályának hívjuk. Tudja, az arcvonalat. Doki, én mondom magának, megörülnék, ha egy nap nem küldenének ki oda. Nem azért, mert ott olyan jó, hanem mert megszoktam. Mindig hatalmas buli. Sose hagynám ki. Nincsenek nök, legfeljebb muffig felfegyverkezve, pia sincs, de mindig hatalmas buli.

Balzac hadnagy rühellte a háborút. Mélyen a frontvonalak mögötti kúriájának ablakából birtokait szemlélte, nem nézett komornyikjára, úgy mondta:
- Beszari alak vagyok, Jarok.
- Ne beszéljen így magáról, hadnagy úr!
- De az vagyok. Talán ideje volna pelenkát cserélnem.
- Szólok Leeskaanak, ö majd segédkezik.
- Valamikor hös voltam. Most meg ez.
- Nyugalom, hadnagy úr!
- Hogyan nyugodhatnék meg?
- Túlértékeli az állapotát, uram.
- Hogyhogy túlértékelem? Beszartam. Már megint. Tegnap nem szartam be? De, igen. Tegnap is beszartam. Azelött? Bizony. Akkor is.
- Kérem, uram.
- Amióta tart ez a rohadt háború, minden nap beszarok. Van, hogy kétszer.
- Az elég ritkán fordul elö, ha megengedi, uram.
- Nem az a lényeg, hogy milyen gyakran, hanem, hogy elöfordul. Még negyven éves sem vagyok, Jarok. A Beegho blokádnál három érdemérmet és kétszázhárom sebet szereztem. Nyüszítettem akkor? Nem. Elveszítettem az összes, jól hallotta, az összes barátomat, a legtöbbjük mellölem hullott el. Ejtettem könnyeket? Nem. Rohadtul egyedül maradtam a pokolban. Csak én. Meg az ördögök beeghoknak álcázva, ismétlöfegyverekkel felfegyverezve. Beszartam akkor? Nos?
- Nem hinném, uram.
- Nem bizony!
- Nem.
- Akkor ez most mi a franc, Jarok?
- Talán csak valami frontátvonulás, uram. Különösen lehültek az éjszakák mostanában.
- Tudja, régóta gondolkozom azon, hogy átkeresztelem Faroknak. Talán most jött el az ideje.

Leeskaa unottan húzta fel a bugyiját, rá sem nézett a saját képességeit fényezö Zamra, aki a sliccével küszködött. Hogy fér bele ennyi szó egy ilyen kis lúzerbe? És hogy fér el egy ekkora arc azon az ökölnyi fejen? Az asztalról lesöpört csészék és tányérok hangosan ropogtak Zam cipöje alatt, aki szinte pogózott a sliccével. Leeskaa megigazította a cselédruhát, amit a hadnagy egy letünt évezredböl replikált neki, unottan felnyalábolta a tiszta ágynemüt és a selyem alsónadrágot, még egy pillantást vetett a cipzárját vörös fejjel rángató Zamra, és elindult tisztába rakni Balzacot, a szarost.

Dr. Tomasson megkocogtatta a fecskendöt, ahogy azt régi filmekben látta, majd a katona vénájába szúrta a tüt. A nyugtató fokozatosan üvegesítette el a férfi tekintetét. Dr. Tomasson kitapintotta az ápolt pulzusát, az órájára nézett, majd leengedte a katona csuklóját, és távozott a szobából. A férfivel folytatott beszélgetésröl készült feljegyzéseket a kórterem kijáratánál álló szemetes fölé tartotta. A kuka csipogás és villódzás közepette nyitotta meg fotocellás tetejét, mint valami pitizö pincsi, miután pedig a dokumentumok halkan koppantak az alján, bezárta a száját. Nem volt mohó.

Marco esetlenül bicebócáskodott hegynek fölfelé. Celiát a hátán cipelte. A Beesaphi vulkán kúpjának oldalán kutyagoltak. Az beegho nö a lávát akarta látni. Talán meg is fürdik benne, mondta korábban Marconak, aki viszont nem szívesen mártózott volna meg a lávában, hiszen bundája már most is forrón gözölgött. Szakadt róla a víz, de a hozzá simuló nö jéghideg teste kellemesen hütötte, talán neki volt köszönhetö, hogy még nem kapott lángra. Marco kedvelte Celiát. A nö a véknyába vágott a csillogó arany sarkantyújával. Marco majd becsinált, aztán gyorsított. A fájdalom majd szétvetette, de hiába próbált üvölteni, nem sikerült neki. Felértek a kráter szélére. Egy szikra belekapott Marco dús mellkas szörzetébe, úgyhogy a fejnélküli holohaver hátrahökölt, és megint kiáltani akart, ami megint nem sikerült, de nem dobta le a hátáról Celiát. A nö finoman rátette tenyerét a fejnélküli mellkasára, és az aprócska láng kialudt. Celia elmosolyodott, és a kidolgozott karok alá csúsztatta kezeit, így karolta át holoszerelmének sistergö mellkasát. Marco remegése abbamaradt, Celia lemászott a hátáról, világoskék fürdököpenyét a fejetlen vállára lökte, és mintaszerü seggest ugrott a kürtöbe. Nagyot placcsant a lávában, elmerült, de gyorsan ismét a felszínre rúgta magát, a levegöbe fújt egy kevés forró masszát, mint a bálna a vizet, majd nagy levegöt vett, és ismét elmerült. Meg sem állt a magmakamráig.

Zam egy exográfiás keresövel, egy szomszédos épületböl, a falakon keresztül figyelte a tisztába tétel folyamatát, nagyokat nevetett, és popcornt tömött az arcába.
Utálta Balzacot, amiért az nem engedte, hogy beköltözzön Leeskaa mellé, a személyzeti körletbe. Így titokban kellett besurrannia egy éjjel, és azóta nem is hagyta el a helyet. Esetleg ugyanúgy éjszaka lopózhatott volna ki, de esze ágában sem volt. Kicsit unta már, hogy a mocskos Folyóhant negyed utcáin aludjon. Hét év csövezés kiveszi az ember zsírját. Meg volt gyözödve róla, hogy azok alatt az évek alatt fogyott el ennyire.
Megtapogatta az arcát.
Valamikor jó kiállású fiatalember volt. Vagy nem? De, de, igen! Jóképü volt. Szálkás, de tele energiával, tettvággyal, ambíciókkal. Diplomata akart lenni. A tanulmányai jól haladtak. Aztán az akadémiát lebombázták. Aztán az albérletét is. Aztán a vidéki családi házat, amit örökölt, ahova menekülni akart. Aztán a hajléktalanszállót, ahol meghúzta magát. Aztán a konténert, amiben két téli éjszakát végigdidergett. Aztán kibombázták a kezéböl az újságpapírt, amivel takarózni akart.
Zam kiköpte a popcornt.

Leeskaa a szennyes alsónadrágot egy fekete zsákba dobta, és felhúzta a zsák oldalán lévö lézercipzárt.
- Egy újabb elhullott harcos – jegyezte meg Balzac hadnagy, miközben elégedetten konstatálta, hogy már nem büzlik.
- Segíthetek még valamiben, uram? – kérdezte Leeskaa.
- Igen. Valójában kérdezni akartam Öntöl valamit, kisasszony.
- Parancsoljon.
- Ugye, hogy is mondjam csak, számíthatok a diszkréciójára ebben az ügyben?
- Úgy érti, tartom-e a számat?
- Ilyesmi, igen.
- Nem beszélek a záróizom problémájáról, uram, nyugodjon meg.
- Tudja, én valamikor hös voltam.
- Tudom, uram.
- Nem volna jó, ha az emberek beszélni kezdenének rólam a hátam mögött.
- Megértem, uram.
- Még negyven sem vagyok.
- Értem.
- Örülök.
- Segíthetek még valamiben, uram?
- Nem, köszönöm. Leléphet, kadét.
Azzal Leeskaa kivitte a háborús hös szaros alsógatyáit.

Dr. Tomasson hiába túrta fel a táskáját, a laposüveget nem találta. Pedig szüksége lett volna egy italra, miután észrevette, hogy a 0198-as ápolt eltünt.

Szentséges kókuszlikör, doki! Mióta vedeli ezt a szart? Hát már ilyen rossz a helyzet? Ennyire nehéz idök járnak? Remélem, nem haragszik meg. Mondtam, hogy nem hagynék ki egy napot se a Pályán.


folytatom



Addig is, ha rám hallgattok, azt csináltok, amit akartok.

29