gondfoci klasszak

Boldog Új Évet, és éljen a filmletöltés!



30 évvel késöbb
ROCKY BALBOA
Nehéz. A legkifejezöbb talán az volna, ha azt mondanám: az ilyen filmekért szeretek filmeket nézni.

Stallone megint varázsolt. Elöször 1976, azután 2006. Francba. Majdnem megríkatott a vénember. Ilyet meg senki nem csinál sanyikával. Nem, uram!
Heh.
Stallone hatvan éves.
És Rocky Balboa is pontosan annyi, mert senkiben ne legyen kétség, a kettö egy és ugyanaz. Ja, a hülye szájtartás, az eldünnyögött szavak, a nehezen összeálló mondatok. A nyugodt barátságosság, a kedvesen elöadott rossz viccek, meg az a jókora szív ugyanúgy.

Stallone 1976-ban, egy külvárosi lyukban írta meg a Rocky forgatókönyvét, az ablakokat feketére festette, hogy semmi ne vonhassa el a figyelmét. Miután elkészült vele, megkezdte az igazi harcot, nevezetesen, hogy eladja a könyvet. A stúdió akarta a filmet, de nem akarták Stallone-t. Nem engedett, ezért lehetett a Rocky az a különleges történet, amivé így, a hatodik rész után összeállt.

Rocky az egyik hösöm volt, azokban a rég elfelejtett években, amikor még anyu munkatársai hoztak kölcsön videókazettákat, hogy bemelegíthessük az újonnan szerzett videót, ami szerintem fa alkatrészekböl volt összetákolva. A Rocky elsö négy részét az ö jóvoltukból láthattam. És mindig az elsö volt az, amelyik szétbombázott. Nem a folytatások szuperhösét bírtam a legjobban, hanem a lúzert, aki az utcán lófrál, meg kajáért bokszol füstös, kis tornatermekben, akit kilakoltatnak az öltözöszekrényéböl, aki behajtó létére nem töri el a sáros tag ujjait, aki le akarja beszélni a kiscsajt a csavargásról, meg a cigizésröl, és csak annyit kap cserébe, hogy Rocky, kapd be, és azt gondolja, igaza is van, ki vagyok én neki, ki vagyok?, aki rossz vicceket talál ki, és ad elö a tükörnek, aztán másnap, amikor a félénk kisállatkereskedö csajnak akarja elmondani öket, beég, és fogalmam sem volt, honnan tudtam már akkor, de biztos voltam benne, hogy mindannyian megcsináljuk ezeket a dolgokat, mind túlesünk rajtuk, és akik most olvassák ezt, azok túl is élték öket.

Rocky senki volt, egy külvárosi lyukból, aki megkapta a sanszot az élettöl, ott volt a markában az Amerikai Álom: kiállhatott a nehézsúlyú világbajnok ellen, mert Apollonak tetszett az Itáliai Csödör becenév, és amikor a meccset megelözö éjszaka Rocky körbejárta az arénát, ahol a meccs majd megrendezésre kerül, megnézte a plakátokat, és hazament Adrien-hez, a kisállatkereskedö csajhoz, leült az ágyra, és azt mondta:
Nem tudom megverni.

Akkor nyert meg magának Rocky és Stallone. Örökre. Az az egy mondat volt, ami miatt soha nem tudtam igazi Schwarzenegger rajongóvá válni.

2006-ban visszatértünk ehhez a Rocky-hoz. Még a börjakója, meg a digó kalapja is ugyanaz. Nevetségesnek kéne hatnia, de olyan mocskosul otthonos a pillanat, amikor megjelenik a fazon, ahogy megszólal a themesong, hogy csak bizsergés van, és egyenlítönyi vigyor, minden gúny nélkül. Rocky uralkodik. Az öreg Rocky is uralkodik.

Egy vendéglöt vezet, amit felesége után nevezett el. A felesége után, akit el kellett temetnie. Régi arcok veszik körül. Majd összerondítottam magam, amikor feltünt Spider Rico, az alak, akivel az elsö meccsét bokszolja, az elsö film elsö perceiben! Aztán ott van a kislány, aki felnött, és már nem csavarog, és nem cigizik, és nem küldi el a náthásra Rocky-t. És még mindig lélegzik Paulie, a sógor, Adrian bátyja, még mindig a vágóhídon dolgozik, és még mindig bírja a szivarokat meg az órákat.
A másik oldalon van egy nehézsúlyú világbajnokunk, Mason Dixon, akinek nehezére esik tiszteletet kivívnia, hiszen nincsenek méltó ellenfelei, csupa vesztes ellen verekszik, csupa vesztest gyöz le. Se a reputációja nem nö, sem pénzt nem hoz a konyhára, hiszen senkit sem érdekel, a nevével nem lehet meccseket eladni.
Egy, az ESPN-en bemutatott, szimulált számítógépes bunyóban Rocky legyözi Dixont. A bajnok menedzserei minden erövel azon kezdenek dolgozni, hogy visszacsábítsák a legendát a ringbe, még egy utolsó csatára, így Dixont az egekbe emelhetik, és megtömhetik a zsebeiket.

Rocky sose volt az a srác, aki meghátrál.

Talán azok a kritikák fogják érni a filmet, hogy nagyban alapoz az elsö részre. És? Valóban, Stallone keretbe foglalja az elmesélt történetet. Megindító. Úgy értem, nekem olyan volt, mintha Stallone a karjában dajkálta volna azt a rég elhagyott gyermekét, akit sosem felejtett el, gondolok itt az elsö részre. Hisz ez a kettö valóban az övé, az elsö és az utolsó. Úgy kezeli a figurát, a figura ismeröseit, a múltját, a feleségének emlékét, a fiát, a figura történetét, mintha a sajátja volna, ahogy az is.
Tényleg csak az, amit a vásznon eljátszik. Egy jó srác. Egy megöregedett jó srác. Az, amivé mind válni szeretnénk, és olyan keveseknek sikerül.

Kösz, vénember.


EGY TÉNY, AMITÖL MAJD OKOSABBNAK TÜNSZ
Az emberi testben a legerösebb izom a nyelv.
És máris okosabb vagy, mint három másodperccel ezelött.


KÖRÜLVESZNEK
Ebben a rovatban mindig egy háziállatomat mutatom be. Van belölük elég. Körülvesznek. Itt ólálkodnak. Kicsit élösködnek. Miért ne? Megengedem nekik.
Tehát:

Pudvás, a kisegerem. Neki szomorú a története, amit filmben mesélek el, amolyan Újévi ajándék gyanánt. Jobbra látható Pudvás, a kisegér képe, ha ráklikkelsz, megismerheted szomorú történetét.
Ha exploreren tolod, akkor valszeg lejátsza, ha firefox-szal zúzol, akkor jobb klikk, aztán hivatkozás mentése más néven, tudod, mi van.

0110 ÜDVÖZLET FOLYÓHANTRÓL
Celia gondterhelten ült a nyugágyban. Napfürdözött, de még sosem érezte magát ilyen bénán napfürdözés közben. Szívesen összetört volna valamit. Valamit, ami legalább egy kicsit hasonlít egy vallási elöljáróra. Marco, a holopancser az intendánsnö vállát masszírozta, és nem fogta vissza magát. Kidolgozott felsötestének minden holografikus kilóját beleadta a masszírba, szükség is volt rá, hogy szétgyúrhassa az öklömnyi csomókat. Celia a hamis égbolton ragyogó hamis napokat figyelte. Az egyik néha bevibrált.
-Minden elromlik-mondta a nö.

-Zamot keresem.
Leeskaa betessékelte a különös alakot. A paquin férfi remek szabású öltönyt viselt, amennyire a lány meg tudta állapítani, cokkon selyemböl. És nem száz színüt, ahogy ezektöl a lényektöl elvárta volna az ember, hanem csontfeketét. Lábán szintén drága cipöt hordott, és nem csámpázott benne, ahogy az esetlenül ormótlan lábfejü paquinok szoktak a cipökben. Lazán lépkedett.
Megállt az elöszobában, és szembefordult a lánnyal. Leeskaa így szemügyre vehette a tetoválást, ami úgy tekeredett a szeme köré, mint a Dzsiakkra egy hófehér férge. Némán bámulta egy darabig, és úgy érezte, a féreg is visszabámul belé.
-Zam?-kérdezte az idegen.
-Zam? Ja, persze, Zam. Megyek, szólok neki, addig fáradjon a nappaliba, kérem!
Leeskaa egy örült terembe vezette a vendéget. Ha valaki elöször járt ott, mellbevágta a hatalmas tér. A szemközti falakon terpeszkedö, padlótól plafonig ablakok fitymálva szemlélték a nappaliba lépöket, a kárminszínü falakról fegyver- és festménygyüjtemény csodálkozott a látogatók középszerüségén, régvolt idök köbe vésett figurái figyelték a jelen mozgását. És nem tudtak volna közömbösebben viselkedni. Az egész egy szentélyre hasonlított. Rengeteg hittel. A fegyverekbe vetett hittel, a müvészetekbe vetett hittel, a fénybe vetett hittel. Évtizedek munkája díszítette fel a falakat, ugyanezek az évtizedek ülték ki a kényelmesnek tünö ülögarnitúrát a terem közepén. Leeskaa ezen kínálta hellyel a vendéget. A paquin leült, a lány pedig a személyzeti körlet felé indult, hogy tájékoztassa a barátját a látogatóról.

Padastra atya akkor tért magához, amikor a fájdalomcsillapító hatása teljesen elmúlt. Üvöltve ült fel a priccsen, és a lábához kapott. Hüha, tegnap még volt itt valami, nem? De, igen, ott volt a falába. A rohadék angyal kitépte! Már emlékezett. De csak erre a jelenetre, semmi másra. Csak ezek a kockák peregtek. Agya szilánkosan rakta össze az emlékeket, a képeket újra és újra megroppantotta a fájdalom. Összefonta a kezeit, és a Bibliából idézett.
És az Isten eltöröl minden könnyet az ö szemeikröl; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsök elmúltak.
Kinyitotta a szemét, és az elötte szürkéllö falat bámulta. Mi a francot jelent ez? Az elsök elmúltak. Mi a francot jelent ez? Miröl beszél? Milyen idézet ez? Mi a franc baja van? Miért nem csak annyit mond, hogy Istenem, mindjárt beszarok, nem tudnál csinálni ezzel valamit? Csak annyit, hogy megbolondulok, úgy fáj!
Padastra elmorzsolt egy könnyet, aztán szemrevételezte börtönét. Valószínünek tartotta, hogy egy kompon van, túlságosan puritánnak tünt egy felszíni börtöncellához. Ahogy Padastra elfordította a fejét, a gerincén végigrohantak a fájdalom apró küldöncei, és végigrugdalták a csigolyákat, aztán a kisagyba érve toporzékolni kezdtek. Rohadékok, gondolta, aztán megszédült, és leborult a priccsröl.
-A francba-dörmögte.
-Te vagy az, Padastra?-hallotta a közelböl. Megint körülnézett, és megint majdnem összevizelte magát a fájdalomtól. Remélte, hogy nem a falak beszélnek hozzá. Az már tényleg gáz lett volna.
-Helló, ott vagy?-hallotta újra.
A kijáratot elzáró fényfüggöny felé nézett. A szemközti falon nem látott semmit, ugyanolyan szürke volt, mint a cellája, csak a fényfüggöny szépia árnyalatba vonta.
-Lófaszt, csak képzelödtem-hallotta, és akkor már szinte biztos volt benne, hogy oldalról hallja a dünnyögést. Talán egy szomszédos cellából.
-Én vagyok-válaszolta, és fülelt.
-Tényleg?-hangzott.
-Nem, csak vicceltem.
-Jól vagy?
-Hasogat a fejem. Ja, és nincs meg a lábam.
-Tudom, kitépte a rohadék.
-Ki. Úgy értem, elárulnád, ki a fene vagy? Jó veled dumálni, de azért, hát tudod.
-Most hülyéskedsz.
-Nem.
-Engem keresett a szemétláda! Nálad csöveztem, ember! Együtt kapott el minket!
-Nálam csöveztél? És pontosan, hol is volt az a nálam?
-Hülyéskedel, igaz?
-Nem hiszem. Szerintem valami nyavalya van rajtam, mert semmire nem emlékszem az elmúlt napokból.
-Talán csak a sokk.
-Talán.
-Nocsak, nocsak, magához tért Csipkerózsika, meg a Rendíthetetlen ólomkatona is-mondta Shatterhand, és komótos lépésekkel elhaladt a foglyok elött, majd az elötérben elhelyezett fotelba süppedt, az egymás mellett lévö cellákkal szembe. -De vajon ki kicsoda?
-Tudom, hogy te vagy a filiszteus-mondta a katona.
-Hogy mondod?-kérdezte Shatterhand.
-Az kapitális seggfejet jelent.
-Ó. Hogyne. Úgy értem, nemsokára kögazdag seggfejet fog jelenteni. Elárulod, miért fizetnek ennyi pénzt érted?
-Nem.
-És te elárulod, hogy én mit keresek itt?-szólt közbe Padastra.
-Nem.
-Jó, csak kérdeztem.
Shatterhand hátradölt a fotelban.
-Apám! Annyira halottak vagytok, hogy az már nem is vicces!

A reggeli eligazítás mindig cigifüstös és köhögös volt, aznap a jó öreg doktor azonban nem dohányzott. Tomasson holovetítön bambult Dr. Prof. Kesi arcába, és semmit nem fogott fel abból, amit az öregember az intézet további müködtetési tervéröl elmondott neki. Csak arra várt, hogy a prof befejezze a mondókáját, és akkor jelentheti neki, hogy az egyik fejvadásza visszajelzett, és igen, megcsípte a 0198-ast.

Zam türelmetlenül matatott a szekrény alatt. Valahova ide esett, gondolta.

A Darok, 11-es osztályú romboló fedélzetén Anara flottaparancsnok egy altiszt kíséretében érkezett a hídra. Hangtalanul a kapitány, és tisztjei mögé lépett, akik az óriási képernyökön kívülröl érkezö képeket néztek. Ezúttal nem a bolygót pásztázták a felszíni csapatok nyomai után, hanem az ürt. Azonosítatlan hajók köröztek nem messze a lebegö flotta bal szárnyától.
-Kalózok. Úgy gyülekeznek, mint a hiénák.
-Ennyire halottnak látszunk?-kérdezte Anara.
A kapitány és tisztjei ekkor vették csak észre a gyönyörü nöt.
-Nem, parancsnok, dehogyis, nem erre akartam utalni.
-Mire akart utalni, kapitány?
-Már most is túl sokan vannak, és ha sokat várunk, még többen lesznek.
-Nem támadják meg a rombolókat. Nem örültek.
-A kalózokkal az a baj, hogy sosem lehet tudni, mi van a fejükben. Leginkább rum, az meg igen veszélyes lehet.
-Ne humorizáljon kapitány, mert lelövetem.

Zam kifejezéstelen arccal nézett a paquin-ra.
-Emlékszel még rám?-kérdezte az.
Zam túl jól emlékezett. A paquin elvigyorodott.
-Látom, hogy igen. Biztos a tetoválás, ugye?

Zam újra a hangárban találta magát. Megint tizennégy éves volt, és reszketett az elázott ruhája alatt. Az épület kívülröl kopottnak tünt, leharcoltnak, ahogy Folyóhant összes, még álló épülete, de belül márvány borította a padlót, és vaskos gránit oszlopok tartották a mennyezetet. A falakat frissen meszelték, az ablakokra bíborszínü függönyöket aggattak, és hiába a visszafogott, fabútoros berendezés, Zamot nem tudták megtéveszteni, tudta, hogy egy más világba csöppent. Egy szigetre Folyóhant posványának közepén. Úgy bámult az égbe nyúló plafonra festett freskóra, hogy néha a szeme belekáprázott, ilyenkor úgy érezte, elkezd emelkedni.
A vele szemben álló alak fehér tetoválást viselt az arcán, amely spirál alakban tekeredett a bal szeme köré. Zam szótlanul meredt rá, a férfi elmosolyodott, és intett az embernek, aki a fiút bekísérte, hogy távozhat. Zam elé lépett, mélyre kellett hajolnia, hogy arcuk egy magasságába kerüljön. A térdére támaszkodott, és a fiú szemébe nézett.
-Tetszik?-kérdezte.
-Micsoda?
Zam hangja bocsánatkéröen magas volt, pedig épp mutált.
-A tetkó. Szereted a tetoválásokat?
-Mit jelent?
-Az örök szenvedést szimbolizálja.
-Azt meg miért tetováltatja valaki az arcára?
-Miért kéne elrejteni, mik vagyunk? Nem kell.Ezen a helyen nem kell rejtegetni semmit.
-Maga a végtelen szenvedés?
-És mi a helyzet veled? Mit kerestél odakinn az esöben?
-Valami esövédett helyet.
-Persze, hogy azt. Ilyenkor a csöcselék elzavar a szárazabb helyekröl, igaz?
-Idösebbek.
-És erösebbek. Meg büdösebbek. De micsodák is ök valójában? Csak rongyos kabátok, kicserepesedett szájak, foghíjak, üszkösödö lábak, korgó gyomrok? Csak ennyi? Elfelejtett nevek és ápolatlan hajak? Nem, azért ennél többek. Paulo, hozz ennek a fiúnak valami száraz ruhát-fordult a tetovált az egyik sarokban áldogáló, hallgatag fazonhoz, Paulo pedig eltünt a fiú szeme elöl.
-Nem, nem érnek véget a beteg szerveknél. Nem fejezödnek be az elnagyolt tudatosságukkal. Nem bizony. Az egész lényükböl párolog a szenvedés. A fájdalom. Az utolsó lehelletükig. Csak ott, csak akkor könnyebülhetnek meg. És talán feloldoztatnak. Erröl semmit sem tudok.
-És a csövesek miatt tetováltatta magára azt a jelet?
-Nem, nem a csövesekröl van szó. A spirál vonalán végigkúszik a fájdalom, azután visszafordul, és ismét bejárja az utat. Fehéren, égön. Ez az az érzés, ami mindannyiunkat emészt, amíg ezt a világot járjuk. Amit te is érzel. Akkor is, ha épp boldog vagy. Van valami a tudatalattidban, ami ugyanezzel a bántó, fehér színnel világít.
-Nem értem.
Paulo megérkezett a ruhákkal, a fiú kezébe adta öket.
-Öltözz át nyugodtan, ne szégyenlösködj!-mondta a tetovált férfi.
Zam szemügyre vette a narancsszínü, vékony nadrágot és a hozzá tartozó felsöt. Pizsamára emlékeztette. A felsön egy jelet látott. Ugyanazt a fehér spirált, amelyet a férfi arcára tetováltak.
-Ez valami klub?-kérdezte Zam.
-Ez a mi egyházunk, fiam. Mit mondtál, hogy is hívnak?
-Nem mondtam, de a nevem Zam. Nincs valamilyen civil ruhájuk? Úgy értem, nem szívesen mennék ki ebben a vékony cuccban az esöre.
-Nem kell elmenned többé.
-Mit?
-Maradj itt! Velünk.
-Az egyházukkal.
-Így van. Nem kell az esöben lófrálnod. Nem kell menedéket keresned estére. Itt mindig lesz alvóhelyed. Mindig lesz, mit enned. Nem kell koldulnod, se lopnod.
-Én még sosem voltam semmilyen egyház tagja.
-Az nem követelmény.
-Még egy imát sem ismerek.
-Mi nem imádkozunk.
-Akkor hogyan beszélnek az istenükkel?
-Beszélni?
-Tudják, megkérik, hogy javítson az életükön, ilyesmi.
-Nem, nem. Félreérted. A mi egyházunkban a beszéd, az ima, az élet és a halál mind lényegtelen.
Zam a pizsamára hímzett fehér spirálra nézett, a tetovált pedig folytatta.
-És a fájdalom: Isten.

-Hogy találtál rám?-kérdezte Zam.
-Nem volt nehéz. A fájdalmad úgy világított ebben a városrészben, mint egy világítótorony-mondta a paquin.
-Mit akarsz?
-Azért jöttem, hogy visszavezessem az elkóborolt bárányt a nyájhoz.
-Nem megyek sehova.
-Dehogynem.
-Nem megyek vissza oda.
-Annyival jobb itt?
-Annál minden jobb.
-Mond csak, nem érzed idegennek magad itt? Nem érzed úgy, hogy nem vagy egyenértékü ezekkel az emberekkel? Nem érzed úgy, hogy minden nap kisebb leszel? Hogy zsugorodsz? Hogy eltünsz?
-Honnan tudsz te erröl?
-Aki eljön Folyóhantról, mind így kezd érezni. Mert így is van. A folyóhantiaknak Folyóhanton a helye.
-Ez biztos csak valami agymosás trükk! Nem zsugorodok! Csak játszotok a fejemmel!
-Ugyan! Meglehet, hogy Sunka az agymosás melegágya, de mi nem iparosok vagyunk, Zam. Mi egyház vagyunk. Mi nem ártunk a hívöinknek, hanem segítjük öket. Ahogy rajtad is segítettünk. Azt elfelejtetted?
-Kapd be.
-Hé!
-Én már nem vagyok a Kín Egyházának tagja! Már itt élek! És nem megyek vissza! Ez az én életem!
Leeskaa ekkor lépett a nappaliba.
-Hallottam a kiabálást. Minden rendben?-kérdezte.
-Kérem, kisasszony, hagyjon magunkra még néhány percre!-mondta a paquin.
-Nem megy sehova. Te lépsz olajra, Koen.
-Csak veled együtt távozom innen. Nekem mindegy, hogy a saját lábadon jössz, vagy végig kell vonszoljalak a nöd, a gazdag haverjaid elött, ki ebböl a puccos vityillóból, végig a tereken, az utcákon, azután át Folyóhanton, a templomig. Te döntesz. Mi legyen?
Zam elörántotta a fézerpisztolyát, és keresztüllötte a paquin-t.

Ha nem lenne a gazdag növényzet, azt mondanám a Beegho-n vagyok. Meg lehet dögleni a melegtöl. Mit keresek itt? A külsö szemem figyel. Hegynek fölfelé rohanok. Egy kis patakot követek, a forráshoz akarok eljutni. Honnan ez az emlékkép? Honnan került elö, honnan kerülnek folyamatosan elö? Nehéz páncélt viselek, és nehéz fotonkarabélyt szorongatok. Egy infrakeresö fedi az egyik szemem. Egyedül vagyok. Nem, a külsö szemem észreveszi a többieket. Jócskán lemaradtak. Majd kiköpik a tüdejüket, úgy loholnak utánam. Roberto nincs köztük. Persze, hogy nincs, hiszen halott. Igen, emlékszem, meghalt, megölték. Nem tudom kicsodák. Csak bosszút akarok. Az ösvényt keretezö fák közül zajt hallok. A földre dobom magam, és célratartok. Keresem a célt. A rohadékot, aki ki akar nyírni. Aki kinyírta Roberto-t. Csak egy lövés kell. Arra gondolok, hogy én már benne lehetek az ö keresöjében. A többiek beérnek, és ök is lehasalnak. Lángcsóva csap le az egyik fa koronájából. Mick félrehemperedik, nem sérül meg, én odakapom a fegyver csövét, és tüzelek. A szarházi lebucskázik a fáról. Várunk néhány másodpercet, újabb célpontokat keresünk, aztán biztosítjuk a terepet, és szép lassan elindulunk az orvlövész felé. Körbeálljuk a tetemet. Milyen lény ez?

Leeskaa és Zam szótlanul nézték a megnyújtóztatott paquin-t.
-Most nagy bajban vagyunk, ugye?-kérdezte Leeskaa.
-Nem akármekkorában-válaszolt Zam.





folytatom.


Na, most már csak jövöre találkozunk. Addig is, ha rám hallgattok, azt csináltok, amit akartok.



19