gondfoci klasszak

Sziasztok virágbarátok!


OLCSÓ VICCEK ROVAT
Fordult már elö veletek, hogy egy nap belenéztetek a tükörbe, és úgy éreztétek, mintha egy idegen nézett volna vissza? Ha igen, akkor az a nap farsang volt.

UTAZÁS A LABDÁM KÖRÜL
Nyertem egy labdát. Egyik reggel lekókadtam a kantinba, fizettem a számlát, mondtam, csapjanak hozzá egy coke-ot is, hozzácsapták, tekertem a kupakot, na, jó, belenézek, gondoltam, így tettem, a labda meg ott figyelt belül. Lesz már nyárra. Kezdödik a laszti szezon. Felhívtam a kis pinát, aki intézi a házhoz szállítást, hogy akkor mi van, ö meg azt mondta, hogy néhány héten belül meglesz a cucc. Király.
Ott fogok rohanni a mezön, vagyis FOGUNK rohanni, mert nem egyedül megyek, hanem én megyek meg a piros labdám, olyanok leszünk, mint Tarzan és Jane, Napóleon és Josephine, Micimackó és Róbertgida szottyadt piros lufija. Széles vigyorral szögdécselek, fel-feldobom a levegöbe, néha kicsit még magasabbra is, mindig elkapom, abban biztos lehetsz, nem akarom összepiszkolni. Ha sima terepre érek egyik könyökömet felhúzva, mintha kacska kezem lenne, fejelgetni kezdek, és valószínüleg rekordot döntök. Az utolsó fejelés után, engedem, hogy leessen a hátam mögé, okszival visszapasszolom a kezembe, megölelgetem, és futok vele át az erdön, mint Spongyabob a cukorkáspapírral. Fogom a labdát és magasan a fejem fölé emelem, amennyire csak tudom, majd kicsit még nyújtok a karomon, ha most leengedném, a térdem alá érne. Elörenyújtom a labdát, úgy futok vele hegynek fölfelé. Jó nagyot pusztulok, feltápászkodok, kiköpködöm a fogaim közé szorult fücsomókat, és belebikázok a lasztiba. Csak néhány centivel suhan a föld felett, én teljes eröböl futni kezdek, és elérem, mielött leesne, persze csak épphogy, vetödnöm kell, hogy a Köhegy csúcsa elött magammal ragadjam. Átbucskázok vele a tetön és már a másik oldalon gurulok le vele, úgy hempergünk, mint a szerelmespárok szúnyogokkal teli nyár éjszakán, amikor senki sem akar fölül lenni. A gurulás végén nagyot csobbanunk a Dunában, én, aki nem tudok úszni, belekapaszkodok a kis pirosba, ö meg fenntart a felszínen, visz, menekít, nem hagy megfulladni, de ahhoz nincs elég ereje, hogy kivigyen a partra, nem sokára a Fekete-tengerbe bluggyanunk. Úgy kapaszkodom, mint még soha senki nem kapaszkodott, a labdám nyugtatgat, tudja, ha kivárjuk, az idö megold mindent, és lám, igaza lesz, a hullámok lassan kimosnak a partra, ahol néhány percen keresztül zihálva kapkodom a levegöt, begyüjtöm mindet a tüdömbe, majd órákon keresztül ölelgetem a lasztit. Magasra hajítom, dekázgatok a tengerparton, imponálni próbálok a bolgár csajoknak, akiket mindig bajuszosnak képzeltem, de igazából helyre didkókkal vannak felszerelve, azonban rájövök, nekik nem a habtestem kell, hanem a labdám, és meg tudom érteni öket. Homokos tengerparton menekülünk a bolgár csajok elöl, akik szerelmes szavakat röfögnek felénk, de mi tudjuk, hogy úgy müködnek ök, mint a szirének annak idején, nem törödünk velük. Ismét a tengerbe vetjük magunkat, és az én labdám átúsztat minket a túlpartra, Szevasztopolnál elázott Adidasomat a homokra teszem, nem kell cipö, úgy rohanok tovább, csak a labda kell. A sztyeppék derékig érö füvében gázolunk, mezítláb vezetem a kis kereket, fellövöm a levegöbe, beadom fejre saját magamnak, alá rohanok felfejelem a magasba, elrohanok a koszos iparvárosok égig érö, füstölgö kéményei mellett, mellre veszem a pirosat, indítom magam, kicsit hosszan, fuss, Forest, fuss, elérem, kapura küldöm, és átlépem a Kínai határt. A Nagy Fal tetején rohanok, kicselezem a turistákat, néha vállal lökök is, nem ijedek meg a fizikalitástól. A távolban a vérvörös Nap lebukik a hegyek mögé, most nagyon olyan, mint a labdám. Egy külsövel indított lövés lecsúszik, a laszti magasan felfelé ível, már a Csendes-óceán fölött jár, Songoku fején megpattan, úgy száguld tovább, el szigetek fölött, egy sokkal nagyobb kontinens felé. Dallasban megjelenik a képernyön, és a kollégák kilövik a legújabb szondát, de a vörös bolygó túl gyorsan mozog ma este, a szonda elsüvít a semmibe. A labda visszahull a Nagy Falra, én résen vagyok, belekapaszkodok, megpattanunk valami kiszögellésen, és ismét az óceán fölött járunk, amit még sosem láttam azelött, és csak nézem a hatalmas vizet, biztos nagyon büdös halszaga lehet. Csak egyszer érünk földet a szuperhösök országában, egy újságosbódé elött, és pattanunk tovább, már az Atlanti-óceán fölött járunk, a következö megálló a fegyverropogástól hangos Belfast, majd a kivilágított Picadilyn megállunk, csak néhány perc, amíg elszívok egy szivart, mehet tovább, máris az Eiffel torony elött állok, alaposan megfontolom, hogyan helyezzem a labdát, majd egy határozott, bivalyerös büntetövel kilövöm a jobb felsöt, ujjongok, ugrálok, a laszti is boldogan pattog. Azután fáradtan, még mindig kacagva, hazapattogunk, át Ausztria rendezett utcáin, be a csendesen szunyókáló Magyarországra.
A lasztit a fejem alá görgetem, így alszunk.

EGY TÉNY, AMITÖL MAJD OKOSABBNAK TÜNSZ
A kínai Nagy Falat nem lehet látni az Holdról.

Tessék, máris okosabb vagy, mint 3 másodperccel ezelött.

FÉLELEM ÉS RESZKETÉS SZENTENDRÉN
A kégliben ébredek, és majd megfulladok a saját szám büzétöl. A nyelvemen érzem a lepedéket, meg akarok szabadulni töle. Az orrom szénné dohányozva, ha beleszagolnék egy Givenchy parfüm palackjába, akkor is csak áporodott sörszagot éreznék. Jó kis orr az. A ruháim némán büdösödnek a fogason, a kordgatya, az is felakasztva, mint egy póruljárt revolverhös, egyik szárán látok egy kisebb foltot is, remélem sár.
Sssszameg, gondolom, majd eleresztek egy galambot, kellemes, ellazitó, de üvölteni akarok, olyan büdös, és üvöltök is. A szomszédok nem fognak balhézni, már megszokták, elviselik a dolgokat, amiket olykor müvelek. Semmi választást nem hagyok nekik, ök is tudják, hiába állítanának meg a folyosón, hogy beszélnünk kéne, vagy hasonló, mert csak bólogatnék és hümmögnék, még csak nem is adva bele apait-anyait, végül, amikor kezet nyújtanak és megkérdezik, hogy megegyeztünk-e, én lesütött szemmel, csendesen azt mondanám, persze, aztán én is kezet nyújtanék, majd ahogy kiejtenék a szájukon, hogy viszlát, már rég szarnék az egészre.
Fogalmam sincs, mikor váltam ekkora tahóvá, de nem is sokat gondolkozom rajta.
Jókorát büfögök, és a szagtól elfog az öklendezés, köhintek néhányat, mint valami puccos angol dzsentleman, okuláréval az orrán, pipával a kezében, elötte a friss napilap, a tözsdei híreknél kihajtva. Röhögnék, ha nem kedvetlenítene el a vattaszerü képzödmény a számban, amit a meghibásodott nyálmirigyeim termelnek. Köpni akarok, leginkább az vonz, hogy kipróbáljam, el tudok-e köpni a szemközti falig, de leteszek róla, tudod, ki kaparássza lefelé délután.

Délután? Mennyi az idö? Jó, oké. Tizenegy múlt, még teljesen jó vagyok. Idegböl rúgom le magamról a paplant. Annyira azért észnél voltam lefekvés elött, hogy az ablakot kinyissam, a hamutálat meg lerakjam az egyik üres sarokba, a padlóra, messze minden éghetötöl. A légáram szétszórja a hamut a szobában. Szürke hóesés. Mint abban a mesében, amiben a gyár mellett dolgozó gyerekek, csak a koszos, szürke hóból tudták megépiteni a hókirálynöt. A friss levegö jólesöen végigrohan az izzadt lábszárakon, felborzolja a szört. Mint valami jeti. Le van. A fekete póló, hidegen tapad rám, le akarom venni, tudom, ha leveszem, megfázom, nagyon kevés elég, az immunrendszer a múltté, nem is nagyon hiányzik, csak ilyen alkalmakkor.
Minden elbaszott reggel.

Megpróbálok felülni az ágyban. Sok sikert. Visszazuhanok, és mióta felébbredtem, elsö ízben megfordul velem a világ, ismét alábecsültem a másnaposság homokos szellemét. Behunyom a szemem, a szédülés lassan múlik. A plafont bámulom, a nyitott ablakon meg bepofátlankodnak a mindennapok zajai, autók, gyorsulnak, ha sárga, fékeznek, amikor pirosra vált a zebra két oldalán, és a parasztok megindulnak a csíkos sakkpályán, a HÉV, jó messze, két perc múlva indul, kit akarnak átverni, sosem pontos az órájuk, hallom a szomszédok szöszmötölését, elsuttogok egy köszöntést, szevasztok, gecik, ezen elvigyorodok, és megint érzem a szagot. Mese nincs, fogat kell mosni. Ahhoz fel kell ülni, állni kell, menni, mozdulni, nem feladni, röhögni, ha megbicsaklik a térdem a rohadt folyosón, és meg kell kapaszkodjak a lambériában, aztán már csak dörzsölni kell, és öblteni, és dörzsölni újra, ahogy még sohasem dörzsöltem. Felülök. Lesz ez jobb is.

A túlságosan alacsony fiókos szekrényhez lépek. Ezt ki tervezhette? Lehajolok, ettöl rögtön az agyamba rohan a vér, kis szédülés, nagy fújtatás. Kihúzom a legfelsö fiókot. Itt tárolom a haverjaim lelkiismeretlenül kezelt dolgait. Jónéhány könyv, puhafedelesek, meg olyanok is, amelyekkel embert lehetne ölni, CD-k, amelyek jótékonyan zárják magukba az esetenként állati üvöltözést, egy DVD, egy sztorival, fiúról, lányról, fegyverekröl, meg néhány papirfecni. Van meló böven. Na lássuk. Kiemelek egy vaskos ponyvát, majd turkálok egy kicsit, és még kettöt. Most rajtuk a sor.

A HÉV végen elviselhetetlenül nagy a ricsaj, úgyhogy nem tehetek mást, bemenekülök a Ketrecbe. A pultos csaj furcsán néz, gondolom a kókadt szemeim zavarják, meg a fogaskerekek zakatolása, ahogy összerakja magában a képet: ez a gyerek tegnap koraeste is itt járt. Azóta? Majdnem biccentek, ne törje tovább a fejét, mert a végén beszakad. Azóta. Kiveszem a hütöböl a sört, ö kibontja, én fizetek, leülök az egyik boxba, hogy a lottózóba áramló hústömegeket figyeljem, meg hogy ellazuljak. Gyógysör. Ezt az ökörséget ki találhatta ki, meg nem mondom. A gyógysörböl mindig gyógybebaszás lesz, ami ugyanolyan hülye ébredéshez vezet, mint a legutóbbi. Megveszed a betegséget. Lassan kortyolgatok, és mellekre gondolok.
A sör elfogy, én elnyomom a negyedik cigit, felállok, köszönök, ott se vagyok. Az állomás órája alatt tanakodom, jó ötlet-e nekiindulni, visszakaphatja a könyveit máskor is, fut át az agyamon, de kizárom, ma kell elintéznem. Elöhalászom a mobilomat, és vadul nyomogatni kezdem a gombokat, túlrohanok a néven, ahogy várható volt, úgyhogy visszaléptetek, kicsöng. Helló, itt vagyok az állomáson, figyeljél már, magyarázd már el, hogy jutok el a házig, vagy legalább azt, hol kell leszálljak a HÉVröl. Kalászon szállj le, kimegyünk érted kocsival. Csövi. A következö kígyó húsz perc múlva indul. Az újságosnál kikaparok egy Pókembert, fitymálva méregetem, milyen vékony, mire az öregasszony megszólal: jó lesz az, nem? De, röhögök, és fizetek, csillagászati összeget, de a képregény, az képregény. Még mindig korán van. A ketrecbe nem megyek vissza, a talponállónál szokás szerint megváratnak, de megkapom a pohár sörömet. Ábrándosan kortyolgatom, a Pókemberbe nem olvasok bele, nehogy gyorsan átrágjam magam, a HÉVen meg megörüljek az emberektöl. Mellettem koldus füz egy cigányasszonyt. Hazudik. A nö meg engedi neki.
A HÉVen az ülésre dobott lábbal olvasom a képregényem, és az emberek nem örjtenek meg. Jó vékony.

A megállóban észreveszem a fehér puttonyost, üdvözlöm a két arcot, és már úton vagyunk. Flippergépeket szerelnek. Közlöm velük, hogy nemcsak nem akarok, de nem is tudok segteni, mert már ittas vagyok, a kopaszabbiknak átadom a könyveket, azután megkérdezem, merre találom a legközelebbi kocsmát. Azt javasolja, várjak egy kicsit, jön egy harmadik srác, rátelefonál, hoz sört. Beleegyezem, és nemsokára megérkezik a szállitmány. Teljesen kész vagyok, csak lófrálok, meg hülyeségeket beszélek, míg a többiek dolgoznak. Végül egy félpoénnal bejelentem a búcsú pillanatát, és pofátlanul hazavitetem magam az egyik alakkal. A képregényt ottfelejtem ajándékba.

Ismét a Ketrecben ülök, a pultos megint méreget. Ennyi pia után már hajlanék arra, hogy elhitessem magammal, tetszem neki, de ahogy felémdomborítja a hordónyi seggét, lelombozódom. Öreg is.
Könyvek leszállítva, meló letudva, most már mehet a szórakozás. A sör megremeg a kezemben, és a cigifüst korántsem bizalomgerjesztöen nagy hullámokban kúszik a fejem fölé. Érzem, hogy ennem kell valamit. Vagy csak sejtem. Gondolom. Talán. Hét órája iszom, rohadt nagy másnaposságra, minden kaja nélkül. Összerakom a puzzle-t. Félig tele üveget hagyok az asztalon, a teli hamuvödör mellett.

A pizza jól esik, de azt hittem megrepedek, mire elkészült. A csajt se látom, aki nemrég még ott dolgozott, és valamiért a hátam simogatta, pedig annyit is nehezen nyögtem ki felé, hogy helló. Másik csaj van, ez nem simogat. Viszont mosolyog, biztos mondtam valami vicceset, ennyi meg elég, hogy túléljem egy darabig kaja nélkül. Amikor azt kérdezi, iszom-e valamit, kólát akarok mondani, de Dreher lesz belöle. Jó kis száj az. Csendesen, nyugodtságban fogyasztok. Nem viccelödök a csajjal, nem olvasok Pesti estet, csak tömöm magamba a tésztát, meg a feltétet, mert ilyen jót én még soha, de soha nem ettem.

A következö sör már egy homályos és hangos szórakozóhelyen talál. Több helyiség, de én nem megyek tovább a pultnál. Félismerösökkel nyomulok, amennyire meg tudom állapitani. Nem baj. Csak az egyikük zavaró, aki folyamatosan rövidre akar meghívni, aztán meg még magát is meg akarja hivatni velem. Tízpercenként jár ki hányni. Nincs benne rosszindulat. De jó sincs.
Már semmi baja a szám szagának. A gyomrom is oké. Igazából jól szórakozom. A rövidital azt súgja, nézzek körül a belsö helyiségekben, én meg ki vagyok, hogy vitatkozzak vele? Leereszkedek a bárszékröl. Tántorgás közben valami nyavalyás középiskolásnak kiboritom a sörét, de nem tudok törödni vele, nekem körül kell néznem. Ismerös alakba botlok. Szó szerint. Hé, hó, mi van veled, semmi, gyere, itt vannak a többiek is, szülinap van, meg minden, jó, jövök már, jövök már, ha meg szülinap is van, akkor pláne, mit iszol, amitek van, boldog szülinapot.

Egy boxban ülnek, de szerintem legalább százan, akkor a srác, akibe belebotlottam, kinyújtja a kezét, az jut eszembe, solymásznak képzeli magát, nem rossz halu, de nem madár száll a karjára, hanem egy lány fogja meg a kezét, és kilép a boxból. Nézd csak, kit hoztam neked, mondja a fiú a lánynak, és rám mutat. A lány meg én puszit váltunk, aztán megnémulok, mintha az összes szót, amit a pia belegyömöszölt a pofámba lenyeltem volna. Ez azért lehet, mert egy tündér áll elöttem. Frankón olyan, mint Bóbita abban a százezer éves képeskönyvben. Csak át akarom ölelni. Sajnos a barátját kedvelem valamennyire, úgyhogy erröl leteszek. Visszajönnek a szavak, néha még sántán, de egyre magabiztosabban építik a mondanivalómat, bármi is legyen az. Bóbita, Bóbita hallgat. Megnevettetem. Well, bajok vannak a pinával, és elmondom, melyek ezek. A legmegfelelöbb talán, ha azt mondom, ö az akiért, leszoknék a piáról, fogynék húsz kilót, meg nönék tizenöt centit. Pedig így is fölé tornyosulok, valahogy ahányszor látom, jó ritkán persze, mindig kisebbnek tünik. Aki minket lát, arra gondolhat, mindjárt, hamm, bekapom, volt, nincs. Próbálom elhitetni magammal, hogy én vezetem a beszélgetést, de van egy balsejtelmem, hogy ö tartja össze az egészet, szét ne hulljon ez a csámpás pillanat, amolyan szilánkosan, robbanósan, fel ne adja magát, azt hiszem, igazából ö küzd ezért a pillanatért, engem meg húz magával, én meg megyek, mert menni akarok. Kiderül, hogy ö tudja a telefonszámomat, én nem tudom az övét. Add meg, mondom, és már nyomkodom a kis lapost, bal, csillag, nevek, új név, és irnám.
Nem jut eszembe a neve.
Sok éve ismerem, amikor elöször láttam, kihívtam a kocsma elé a barátját, és közöltem vele, hogy nagyon szép a barátnöje, és nagyon vigyázzon rá, most meg nem jut eszembe a neve. Látja, hogy habozom, felnevet, nem megsértödik, felnevet, ha megkérdezném, mi olyan mulatságos, azt mondaná, olyan hülye vagyok, és nem tévedne egy fikarcnyit sem, de ö csak nevet, és megsúgja a nevét. Azt akarom, hogy valaki lelöjön. De csak egy pillanatig, mert Bóbita, Bóbita álmos, és ö meg az a szerencsés flótás búcsúzkodni kezdenek, én meg igazán pánikba esek.

A társaság lassan elkopik, már csak hárman ülünk egy asztalnál, ismét a külsö részen, egy lány, egy fiú, egy részeg. Politizálni próbálok, ami nem megy, mert nem értek hozzá, majd azon a ponton, amikor már nemhogy a mondatok, de a gondolatok sem állnak össze, egyszerüen lehajtom a fejem az asztalra és alszom.
Felriadok.
A fiú meg a lány az asztal másik oldaláról szemlélnek érdeklödve. Közlöm, hogy mennem kell, a srácnak kezet nyújtok, de a barátnöjének nem adok puszit, söt már fordulnék el az asztaltól, amikor el se köszön a csajtól, hangzik, én meg visszafordulok, és intek, és kivágódok a macskakövesre, le a Dunához, szeretnék belehányni, de nem megy, azt meg nem kell eröltetni, úgyhogy hazaküzdöm magam, be a kéglibe, be az ajtót, ki az ablakot, bele a kiszellözött ágynemü közé, arccal elöre.

Bóbita, Bóbita játszik. Sörszagút büfögök, és az jut eszembe, egy múzsát úgy foghatsz meg, hogy kiejted a nevét. Hogy tudod a nevét.
Mielött végképp elvesziteném a fonalat, elhatározom, hogy soha többé nem iszom.


Nos, folytköv, de mára ennyi, azt hiszem, kitettem magamért, kellemes jövö hetet, ha rám hallgattok, azt csináltok, amit akartok.

42